Olasz utam - 2. Verona, Casa di Giulietta

 Verona - 2025.02.20.

Egyetlen céllal mentem Veronába, hogy megnézzem a Casa di Giulietta-t. Gyorsan be akartam nézni a a város másik végén lévő infó pontba, hogy az úszási lehetőségekről érdeklődjek, abban reménykedve, hogy találok egy szaunás egységet és egy kicsit felmelegedek a nap végén. A hölgy két uszodát ajánlott, de nem volt benne igazán biztos, hogy jók vagy hogy egyáltalán nyitva vannak-e. Láttam azonban, hogy vannak kombinált jegyek a látnivalókra, ezért megragadtam a lehetőséget, és az ezüst jegyet kértem, amivel 10 közül az általad választott 4 látványosságot lehet megtekinteni. Így megváltozott a tervem: fél nap Verona/Vicenze, fél nap Padova/Vicenze, ami nem olyan nagy baj, hiszen valamikor itt is körül szerettem volna nézni. Ezután elmentem a vasútállomásra, és a következő vonattal elmentem Verona Puorta Novába.

Veronának lenyűgöző a felépítése a város szélén egy hatalmas kaput egy hosszú, széles sugárút követ, amely egy másik figyelemre méltó kapuig vezetett. Ez a második kapu pedig egy tágas térre nézett, mely másik felén egy 1. századból való amfiteátrum állt és ahonnan minden út az ősi város további zugába vezet tovább. 

A következő állomás a várva várt: Júlia-ház volt. A várakozásoknak megfelelően igencsak romantikus kis zug volt - csak amikor odaértem, jutott eszembe, hogy láttam már ezt egy amerikai filmben. Arról azonban fogalmam sem volt, hogy a nők valójában írnak leveleket Júliának a mai napig, és a postaláda mellett a falra helyezik, vagy inkább ragasztják. Az hömpölygő tömeg miatt kevésbé volt élvezetes, de így is elidőztem kicsit a szobor előtt állva, az erkély alatt és a kiállított történelmi összefoglaló mellett. A végén pedig visszamentem elolvasni néhány nagyjából olvasható és a szemem magasságában lévő jegyzetet. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy távozzak, mielőtt maguk alá temetnek az érzelmeim. Nem is tudom pontosan megmondani, hogy mi, mert nem egy dolog merült fel bennem, hanem egy halom. Éreztem, hogy lavina közeleg és erre most nem álltam ott készen. 

Folytattam az utcákon való kóválygást a Rómeó háza felé, mikor útközben egy csodálatos udvart pillantottam meg. Szó szerint, bárhová is fordultam, egy rendkívüli templommal, emlékművel vagy épülettel találtam szemben magam. Nem tudtál rossz felé kanyarodni. A látnivalók nagy része annyira elhagyatott volt, hogy tudtam jó pár képet készíteni, ahol egyetlen turista vagy helyi ember sem volt rajta. Ritka alkalom. Ez az út arra is jó, hogy hagytam magamat újradefiniálni, mit is jelent a városnézés, ha egyedül művelem, ha a saját tempómban haladok. Tényleg csak azt nézem meg, amit érdekesnek vagy különlegesnek találtam. Még mindig nincs meg teljesen mit is jelent számomra egy ismeretlen város felfedezése. Szeretnék több időt adni magamnak, hogy ráérezhessek. Veronában például nem ültem le naplót írni és a lábamat is lejártam. Ezutóbbit nem szerettem volna, de igazából magával ragadott a város bája, és alig bírtam megállni, így nem bántam.

Romeo háza utána Pedro felújított hídján átmentem a másik oldalra, hogy látogatásomat egy sétával zárjam a folyóparton  és leültem egy gyors ebédre egy Poke étterembe. Hirtelen belém ötlött az eredeti célom, amiért idejöttem. Tudtam mi volt az, nagyon jól, és ekkore éreztem, hogy külföldön sem tudok elmenekülni előle. Ez az utazás is bebizonyította. Ismét beleragadtam a legnagyobb félelmembe és alkalmatlannak éreztem magam – aztán jött egy hirtelen fellélegzés, hiszen éreztem, hogy ez az utazás már most segített. Még ha nem is hozott megoldást a problémámra, egy dolgot megtett: segített, hogy kiszakítsam a tokjából, kinagyítsam, megfordítsam és így helyezzem vissza. Másképp érzem magam vele.
Nem hagyhatom magam megbélyegezni azért, ami jelenleg vagyok. Nem tudok több könnyet hullatni, vagyis tudok, de már hullajtottam eleget, és ideje változni. Nem akarom életem következő 5 évét állandó fájdalomban és szorongásban leélni. Szeretném magamat úgy elfogadni, ahogyan most vagyok, és teljesnek érezni magam, még akkor is, ha az, aki most vagyok nem az, akit 5 évvel ezelőtt definiáltam. Elég volt abból, hogy fájdalmasan tekintsek vissza és minden egyes jelen pillanatot úgy éljek meg, mintha az a legrosszabb lenne, csak azért, mert nem tudtam és még mindig nem felelek meg egy képnek, amiként magam látni szerettem volna. Ideje megélni azt, amink van.

Miután visszaértem Vicenzába, délután 4-kor beértem a Museo Diocesano-ba az 5 órás zárása előtt éppen csak egy órával, és majdnem egy teljes órát el is töltöttem benne – nem számítottam rá, de nagyon élveztem. Lapozgathattam egy középkori latin misekönyv lapjait is - lenyűgöző érzés volt. Végül lehetőségem nyílt meglátogatni a Palladian Bazilikát, amely jelenleg a Three Masterpieces in Vicenza kiállításnak ad otthont, bemutatva Leonardo da Vinci, Jacopo Bassano és Gianandrea Gazzola alkotásait. Kívülről beléptem egy hatalmas sötét terembe, ahol két nagy vászonnal találtam szemben magam. A vásznak egészen a mennyezetig ki voltak feszítve függőlegesen, és a víz mozgását illusztrálták fényjátékkal. Mikor továbbhaladtam a teremben, és láttam egy nagy vízszintesen kiállított vásznat, amelyen csak egy olasz nyelvű idézet volt, ezt nem értettem. De nem is kellett. Ez a környezet annyira megnyugtató volt, hogy azt hiszem, ez a tökéletes befejezése egy hosszú napnak. Megmagyarázhatatlan, hogy miért sugárzott a kiállításból az elfogadás. 

És a szállás... zajlott a megszokott kis életünk. Ma esti történet, arra értem haza, hogy Giuseppe, a tulajdonos összegyűjtötte lakása férfi alakjait, hogy megtudja, kié a zuhany ajtóra fellógatott vizes férfi alsónadrág. A közös falunknak támaszkodó Banglades túl vékony volt, de az argentin is tagadta. Nem jutottak dűlőre. A jelenet után az ajtómat nem lehetett bezárni. Megkértem Giuseppe-t, hogy javítsa meg. Ekkor Giuseppe rutinszerűen egy laza vállból indított finomhangolt lökéssel vissza is tette a helyére a hungarocell falat és örömmel mutatta, hogy az ajtó ismét zárható. Ennyit az én, elnézést mi tökéletesen instabil falunkról. Csak azért mozdult meg, mert a gyülekező alatt Banglades a maga 49 kg-jával nekidőlt. C'est la vie. Még egy napot éljek túl...